Solaris, avagy a múlt megelevenedett kísértetei

A mű adatai:

A mű szerzője és címe: Stanislaw Lem: Solaris
A mű eredeti címe: Solaris
Megjelenés éve: 1961
Stílus / műfaj: népszerű irodalom / sci-fi, filozofikus, dráma
Korosztály: felnőtt, ifjúsági
Kulcsszavak / témakörök: korlátoltság, megismerhetőség, traumatizálódás, kapcsolatteremtési nehézség, lelki teher

A mű ismertsége, jelentősége:

Stanislaw Lem az egyik legnépszerűbb science fiction szerző, akinek könyveit több tízmilliós példányszámban adták el. A sci-fi klasszikusnak tekinthető Solaris című regénye a legismertebb művei közé tartozik. A lengyelül írt, sok kiadást megért regényt számos nyelvre lefordították, többször megfilmesítették, illetve a mű operát is ihletett.

solaris_cover

A mű rövid tartalmi kivonata:

A regény cselekménye a Solaris bolygó felett lebegő Solaris Állomáson játszódik. A bolygót egy hatalmas, különös plazmaóceán borítja, amely képes időlegesen leutánozni közelébe kerülő tárgyi alakzatokat. Tudósok több generációja szerette volna megérteni a képződmény működését, amelyről azt feltételezik, hogy intelligens élőlény is lehet. A megismerésre tett próbálkozások azonban nem jártak sikerrel, ezért a tudósok többsége már lemondott a képződmény megértéséről.

Dr. Kelvint zaklatott hangú videóüzenetben arra kéri régi mentora és barátja, Dr. Gibarian, hogy jöjjön el a bolygóra és segítsen megoldani egy rejtélyt – ennél többet nem hajlandó közölni. A pszichológus Kris Kelvin hezitál egy ideig, de mivel nincs családja, és egyébként sem találja helyét a világban, ezért úgy dönt, hogy elutazik az űrállomásra. Kelvin az űrállomásra érkezve rendetlenség és ziláltság nyomaival szembesül, és senki nem fogadja.

Az első ember, akivel Kelvin találkozik, a tőle megrémülő, zavartan viselkedő kibernetikus, Dr. Snaut, akitől megtudja, hogy rajtuk kívül csak egy fizikus, Dr. Sartorius tartózkodik az űrállomáson. Dr. Gibarian nem ismert okból váratlanul meghalt, feltehetően öngyilkos lett, teste a bázis fagyasztójában fekszik. Snaut rejtélyes jelzésekkel arra figyelmezteti Kelvint, hogy veszély leselkedik rá. Még furcsábban viselkedik a Kelvin által korábbról ismert Sartorius, aki elbarikádozva él a laborban, és Kelvint nem akarja beengedni magához.

Kelvin olyan embereket is lát az állomáson, akik nem tartózkodhatnának ott: egy tagbaszakadt és szinte meztelen néger nőt, és egy gyerekméretű embert és annak hangját Sartoriusnál. Kevin “vendége” volt felesége, Harey, akivel kapcsolatban a férfit bűntudat gyötör, mivel érzéketlen volt a női jelzéseire, lelki problémáira, és a nő egy veszekedésük után öngyilkos lett. A férfi először megrémül a helyzettől, és felmerül benne az is, hogy kilője a hasonmást a világűrbe. A “vendég” a “gazdájától” néhány lépésnél nagyobb távolságot nem tud elviselni, azaz állandóan gazdája közelében kell lennie.

Kelvin az űrállomás könyvtárában beleássa magát a korábbi kutatások anyagába, és iratok között megtalálja a megoldást: egy korábbi expedició egyetlen túlélőjének, a később egy szakértői bizottság mentálisan zavartnak nyilvánított űrhajó-pilótának, Bertonnak a naplójából kiderül, hogy mi állhat a teremtmények hátterében:a kutatók egy idő után agresszívebb eszközökkel, röntgenbesugárzással próbáltak hatni a plazmaóceánra, és ekkor jelentek meg a teremtmények, mégpedig feltételezhetően úgy, hogy a plazmaóceán a kutatók tudattalanjába száműzött, számukra kínos, fájdalmas emléket jelentő személyek alakját újraalkotja.

Amikor a nő rájön, hogy ő csak egy hasonmás, öngyilkosságot kísérel meg, de teste azonnal regenerálja magát. Beszélgetéseik során Kelvin és a nő idővel közelebb kerülnek egymáshoz, azt tervezik, hogy együtt térnek vissza a Földre, bár erre csekély esélyt látnak. Sartorius és Snaut tervet dolgoznak ki a “vendégek” megsemmisítésére: egy fizikai reakció segítségével szeretnék a vendégek fizikai struktúráját szétrombolni. Amikor Kelvin tudomást szerez a tervről, megpróbálja szabotálni azt. A három férfi együtt egy másik koncepción is dolgozik: Kelvin agyhullámait próbálják meg eljuttatni a Solarisra. A plazmaóceán ezekre a kísérletekre nem mutat azonnali reakciót.

Az egyik éjszaka Harey hasonmása titokban találkozik Snauttal, és arra kéri, hogy pusztítsa el őt is és a többieket is. A nő az egyik éjszaka altatóval mély álomba juttatja Kelvint, és a két kutató kipróbál egy eljárást, aminek eredményeként a teremtmények eltűnnek. Kelvin másnap szembesül a helyzettel, és úgy gondolja, a teremtményeket a plazmaóceán nem is fogja újraalkotni. A mű végén egy kis helikopterrel elhagyja az űrállomást, és leszáll a Solaris bolygó felszínén, ami különleges, meghatározó jelentőségű élmény lesz számára .

A mű főszereplőinek kapcsolati rendszere és dinamikája:

A mű atmoszféráját a Solaris bolygó intelligens plazmaóceánja határozza meg, amely jelenséget a kutatók próbálnak megérteni, de nem sikerül nekik. A kutatók agresszív behatására a plazmaóceán sajátos választ ad, amikor a kutatókat elfeledni próbált rémálmaikkal szembesíti, vendégekkel lepve meg a kutatókat, akiktől nem tudnak könnyen szabadulni. Kelvin érkezésekor a kutatók már az őrület szélén állnak, mivel nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, egymástól is el vannak idegenedve, és a vendégük is zavarja őket. Kelvin számára is kezdetben kényelmetlen a helyzet, idővel azonban elfogadja vendége jelenlétét, sőt, a teremtménnyel közös jövőt terveznek. Amikor Harey rájön, hogy ő csak egy hasonmás, azaz csak egy “másolat”, arra törekszik, hogy a fizikusok megsemmisítsék őt és a többi teremtményt, és ezt sikerül végül megvalósítani. A Solaris idegen és érthetetlen marad a kutatók számára, nem tudják megérteni szándékait.

A mű kritikája:

A “nyugati”, azaz “európai” kultúra beállítódása a világ és önmaga belső világa irányultsága vonatkozásában meglehetősen egyoldalúan “kifelé” irányuló, illetve aktívan beavatkozó és átalakító jellegű, addig a “keleti”, azaz az “ázsiai” kultúrában a “befelé fordulás” és szemlélődés, a “nyugodt hozzáállás” elismert értéknek számít. Egy nyugati kultúrában szocializálódott személy az oktatási és a társadalmi rendszer működési logikájából következően elsősorban és jellemzően szakember – emberségének és önismeretének szintje, adott esetben szemlélettorzultsága mellékesnek, illetve elhanyagolhatónak tekintett tényező. Pszichológushoz, pszichiáterhez a nyugati kultúrában jellemzően akkor szokás fordulni, ha valami komoly baj van, mélyebb önismeret érdekében nem.

Az emberi világtól és kapcsolatoktól elszigetelt űrállomás kutatói magányos, “magukra maradt” emberek, akik el vannak idegenedve egymástól is, és önmaguktól is. A kutató szakemberek, ahogy a nyugati kultúrában szocializálódott férfiak többsége, nem tudja beazonosítani, illetve kimondani saját érzéseit – figyelmük nem belső világukra, hanem a külvilágra irányul. A plazmaóceán által generált helyzet belső önvizsgálatra, az érzelmeik tudatosítására, érzelmi viszonyulásuk megváltoztatására késztetné őket – erre a helyzetre azonban a tudósok nincsenek felkészülve, “lelki ügyekben” járatlanok, tájékozatlanok, éretlenek, így nem csoda, hogy frusztrálják, illetve őrületbe kergetik őket a “lények”, akik valamilyen módon hozzátartozóik.

A mélyebb szintű és őszinte önmegismerésre, a hangulat- és személyiségzavarokra és azok kezelésére, továbbá a sérelmek és traumák feldolgozására vonatkozó hiteles és szakmai tudásanyag nem része sem a nyugati közkultúrának, sem a közoktatás tananyagának. A plazmaóceán az űrállomás kutatói számára a tudattalanjukba süllyesztett, fel nem dolgozott traumatikus élményekhez kapcsolódó személyeket “kelti életre”. A traumák feldolgozásának egyik módja, hogy a traumatizálódott személy részvételével felidézésre, illetve eljátszásra kerül a traumatizáló helyzet, úgy, hogy az érintett egy biztonságos helyről szemlélheti a helyzetet, illetve aktív közreműködéssel és beavatkozással pozitív végkifejletet hozhat ki a szituációból, ami lelki megnyugvást hozhat számára. A traumafeldolgozás módjával az űrállomás kutatói nincsenek tisztában, így ismét traumatizálódnak.

Az elhunyt hozzátartozó “életre kelése” hasonló a túlvilágról az élő hozzátartozók közé visszajáró halott lélek jelenségéhez. Ebben az esetben, a lélektani értelmezés körében maradva az elhunyt hozzátartozó megjelenése a vele való lelki kapcsolatra utal:  az élő hozzátartozó kötődik valami módon az elhunythoz, és az adott személyt “nem tudja elengedni” akár szeretetből, akár lelkiismeret-furdalás miatt, vagy más okból. Az elhunyt megjelenhet látható formában, egyfajta szellemalakként a hozzátartozó számára, illetve a hozzátartozó érzékelheti úgy is az elhunyt “jelenlétét”, hogy annak mozgását hallja vagy testi jelenlétét, érintését érzi. A visszatérő szellem “érzékelése” rendre az éjszaka sötétjében és csendjében, illetve feszült, megviselt idegállapotban vagy szorongás közben történik – amiből következik a halottérzékelés szubjektív élmény, amit csak az érintett érzékel belső tudati világában, azaz nincs szó “materializálódásról”, illetve “vitalizálódásról”.

A “megelevenedés” hasonló szituáció ahhoz, mint amikor az egyén a tudattalanba “száműzi” negatív megéléseit, de azok előbukkannak álmok, váratlan emlékbetörések, elszólások és egyéb, tudatosan nem uralt helyzetek során. A plazmaóceán “teremtő tevékenysége” mechanikusan működik, az entitás feltehetően nincs tisztában azzal, hogy a kutatókat lelkileg súlyosan megterheli az elővarázsolt “terhes múlt”. A plazmaóceán szándéka valószínűsíthetően nem traumatizálásra irányul, hanem pusztán “feltár”, illetve “előtár” egy súlyos, megoldatlan problémát az űrállomáson tartózkodók számára, “tükröt tartva” a kutatóknak. A helyzet arra kellene hogy késztesse a kutatókat, hogy foglalkozzanak súlyos és megoldatlan személyes problémájukkal, viszont inkább zavar támad, hiszen a kutatók ebben a helyzetben pszichológiai szempontból “eszköztelenek”, ezért hárítanak, azaz arra törekednek, hogy a “kényelmetlen” helyzetet megszüntessék vagy a plazmaóceán által generált “lények”, vagy magának a plazmaóceánnak az elpusztításával.

A kutatók helyzethez való problémás hozzáállását mutatja az is, hogy nem pszichológiai, hanem fizikai módszerekkel igyekeznek kezelni a helyzetet, azaz a traumafeldolgozás helyett a “lényeket” próbálják megsemmisíteni, illetve a plazmaóceánra próbálnak hatni röntgenbesugárzással, hogy megszüntessék az őket zavaró állapotot. A fizikusok tehát “fizikai síkon” közelítik meg a problémát, ugyanakkor Kelvin sem úgy viselkedik, mint egy pszichológus: egyrészt nem nyújt érdemi segítséget a traumatizálódott kutatóknak, másrészt kezdetben ő maga is a “szembenézés” helyett szabadulni szeretne a “vendégétől” úgy, hogy kilővi őt a világűrbe. Kevin később azonban megpróbálja beszélgetéssel rendezni a helyzetet, a többiek számára viszont megoldhatatlan helyzetet jelent a kialakult szituáció.

A tudósokat megterheli mentálisan az a körülmény is, hogy nem értik a plazmaóceánt – nem tudják, mivel állnak szemben, nem tudják, hogyan kommunikáljanak vele, ahogy nem tudják azt sem, pontosan minek tekintsék a plazmaóceán által generált teremtményeket: valódi, reális, azaz igazi “hús-vér” személyeknek, vagy valamiféle entitásoknak, akiknek valójában nem tulajdonítható emberség, illetve emberi minőség, annak ellenére, hogy embereknek tűnnek, illetve emberként, személyiségként viselkednek. A tudósok nem az odafordulás és a szembenézés, illetve a mélyebb elgondolkodás útját választják, azaz nem tudják meghaladni tudati-gondolkodásbeli határaikat, illetve nem tudják túllépni korlátaikat, gyenge emberi minőségről szolgáltatva problémás példát és mintát.

A mű meghatározó témája, hogy az ember a maga megismerő eszközeivel és tudatával megismerhet-e és megérthet-e a sajátjától gyökeresen eltérő világokat, entitásokat, tud-e kommunikálni, “szót érteni” ilyen jelenségekkel. A Solaris bizonyos értelemben az emberek “lelkébe lát”, hiszen felszínre hozza az elfeledni próbált kínos emlékeket, ráadásul képes az emlékeket materializálni, a kutatók viszont nem látnak bele az idegen entitás működésébe és szándékaiba – sőt, nem is próbálnak meg lelki síkon ráhangolódni az entitásra, kizárólag fizikai és kémiai behatásokkal próbálkoznak, azaz nem kellően intelligensen, illetve nem kellően empatikusan viszonyulnak hozzá. A kutatók úgy viselkednek, mint azok a kísérletező tudósok, akik a “tudomány nevében”, illetve a fejlődésre hivatkozva okoznak kíméletlen, részvétlen módon történő beavatkozással szenvedést vagy pusztulást élőlényeknek.

A műben a kutatók “teljes természetességgel” élnek az űrállomáson – ugyanakkor az ember földi körülmények között szocializálódott, “Földhöz kötött” lény, ezért az űrbeli viszonyok elviselése még rövid távon is megterhelő az emberi szervezet számára. Az űrben a földi gravitáció sajátos módon hat a szervezetre és az érzékelésre: a test könnyű érzetűvé válik, tömegközéppontja áthelyeződik, az egyén elveszíti egyensúlyérzékét, megváltozik a test formája. Földi gravitáció és levegő nélküli közegben a legelemibb szükségletek végzése, így a lélegzés és a kommunikáció, illetve az étkezés és az űrítés is igen speciális felkészültséget igényel. A műben tehát nem az űrbeli viszonyok tükröződnek: az űrállomás inkább egy szimbolikus helyszín, ami távol van a “világ zajától”, és ahol az egyének nyugodtan foglalkozhatnának belső világukkal – csakhogy nincs érzékük és eszközük lelki terheik feldolgozásához.

Űrutazásra az emberiség történelmében a II. világháborút követően került sor – abban az időszakban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiségnek súlyos és összetett problémarendszerrel kell szembenéznie, részben az erőltetett technológiai fejlesztésnek is köszönhetően: túlnépesedettség, túlfegyverkezettség, súlyos környezetszennyezés – ráadásul a problémák olyan súlyúak és mértékűek, hogy az emberiség létalapjait, fennmaradását fenyegetik. Ilyen körülmények között a világ nagyhatalmainak vezetői mégis egyebek mellett az űr “meghódítását”, így a Holdraszállást és a Mars-expedíciót erőltetik – ahelyett, hogy szembenéznének az emberiség égető problémáival, és azok megoldására, egy hosszú távon is élhető Föld feltételeinek kialakítására, a környezet, a vízkészletek, a levegő és a talaj megóvására koncentrálnák a figyelmet és az erőforrásokat.

A mű értékelése:

A műben az űrállomás személyei elvben kétféle embertípust testesítenek, illetve testesíthetnének meg: a fizikusok korlátolt, szűk látókörű személyek, akik “beavatkoznak”, illetve, adott esetben, ha úgy látják jónak, rombolnak, velük szemben a pszichológus elvben a megértő, segítő szemléletű embert képviselhetné. A pszichológus főszereplő azonban maga is meglehetősen “fizikus logika” mentén és empátiaszegényesen gondolkodik és cselekszik. A mű tartalma ezért nem a megértés és az “értelmes megoldás”, hanem a rombolás és károkozás irányába tart – aminek az lesz a következménye, hogy a plazmaóceán “beszünteti” tevékenységét, “kapcsolatfelvételét”, és “elhúzódik”, “elzárkózik” a kutatóktól.

A művel összefüggésbe hozható hasonló alkotások:

A Földről kihelyezetten, egy-egy külön bolygón élnek A kis herceg című mű furcsa viselkedésű személyei.

Korlátolt gondolkodású személy a világot Lucifer nézőpontjából megismerni próbáló Ádám Madách Az ember tragédiája című művében.

A számára ismeretlen világot szeretné megismerni Coelho Az alkimista című művének főhőse.

A világ megismerése céljából tesz “földkörüli” utazást idegen világokban Voltaire Candide című művének címszereplője.

Nem tudja feldolgozni az őt ért sérelmeket, traumákat és öngyilkos lesz Kosztolányi Aranysárkány című regényében Novák Antal.

Halott hozzátartozója szellemét véli látni Shakespeare Hamlet című drámájának címszereplője.

Záró megjegyzés:

A tudattalanba süllyesztett feldolgozatlan, megoldatlan problémák nem ártalmatlan jelenségek: az emlékek eltűnnek a tudatból, de nem tűnnek el véglegesen, és hatással vannak a személyiségre, adott esetben hangulatzavart vagy személyiségzavart okozva. Az alacsony szintű pszichológiai közkultúra, az alig ismertség miatt a nyugati kultúrában a hangulat- és személyiségzavarokat egyrészt leplezni szokás, másrészt a különféle, önzést, nagyzolást, szabályszegést eredményező szemlélet- és személyiségzavarok előnyt jelentenek a társadalmi életben, tekintve, hogy a fennálló társadalmi rendszer mások megértése helyett az önzésre és tömegek kihasználására, elnyomására épül. Ebből is következik, hogy lényegében egy súlyosan beteg, empátiahiányos világban élünk, amely önzés jól tükröződik a társadalom vezető rétegének az emberekhez, a természethez és általánosságban a világhoz való viszonyulásában.

 

Utoljára módosítva: 2020. 01. 03.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s